Teltlanyok.HU

Anyák Napja...újratöltve :(
2012-05-06 11:08:17
Azt hiszem ez a 7. blogom itt....igen. "A hetedik te magad légy!" Igen...mindegyik blogom én vagyok, de talán ez a 7. és az elsõ Anyák napjára írt, ez a kettõ, mi lényem, s létem lényege!

Ma sem leszek vidám csakúgy, mint már lassan 12 éve...minden anyák napján. :(

A ma reggelem is keserves bõgésbe fulladt. Már nem mindig a szememmel teszem ezt, hiszen csak eltelt több, mint egy egész évtized! :( A szívem s lelkem zokog minden nap érte! Siratom drága anyámat! Ez sosem fog megváltozni, míg élek! A sors valahol kegyetlenül ismétli önmagát...annyi a nem mellékes csupán, hogy Õ 14 évesen vesztette el édesanyját...mikor a legnagyobb szüksége lett volna rá! Nem írom le nehéz életét, mert nincs hozzá jogom! De kis szemelvény belõle magyarázatul...hogy miért sajnálom többek között, hogy sosem tudtam boldoggá tenni, kárpótolni Õt sorsáért... Jajjj...miközben ezt írom...újra elõtörtek könnyeim! :( Kezem, lábam remeg a sírástól.

Õ még csak 14 éves volt, mikor édesanyja eltávozott 46 évesen...végignézte haláltusáját...bátyjával együtt...már egy hete néma volt! S némán...ereje fogytán...elõkészítette még azt a ruhát, melyet viselni akart az anyaföld mélyére való költözésekor! A két gyerek ápolta õt, vigyázott rá 1 hétig...nem is tudtak feleszmélni hirtelen...mi fog történni..csak tették, mit a szívük diktált! :( Aztán elment...

Anyám egyedül maradt, mert a bátyját elvitték katonának..3 évre...pont akkor. Édesapja rögtön keresett s talált egy másik asszonyt és elköltözött hozzá, újra nõsült.

A szomszédok besegítettek neki néha, istápolták...de akkor ott hirtelen fel kellett nõnie...felnõtté vált. Akkor járt 8. osztályba. Emellett, hogy éhen ne haljon, azt füllentette a téglagyárban, hogy 16 éves elmúlt....hiszen el kellett tartania magát. Tanulás mellett, éjjel dolgozott a gyárban! :( A sorsa eztán sem lett jobb...sokat szenvedett, vergõdött az élet viharos tengerén...de errõl elég is ennyi!

Persze az én életem nem hasonlítható nagyon össze az övével...hisz ahhoz képest arany. De akkor is.... :(
Én is akkor lettem "sajnos" felnõtt, mikor itt hagyott, hisz össze voltunk nõve, mint borsó meg a héja! :(

Annyira fáj...még mindig látom magam elõtt a szenvedését...és élettelen ÉDES testét, mely csendesen, s már békében pihent azon a szörnyû helyen ott lent...lent a kórház mélyén! :( Arcocskáját látom, mely immár kisimult, s nem látszik már rajta a rengeteg gyötrelem! :(

Az a kemény 2 hónap mialatt naponta 2-3szor rohantam be hozzá, hogy érezze, szükségem van rá, imádom, kell nekem, ne hagyjon itt....fellegekbe repült luftbalonná vált hirtelen, mely a Nap tüzétõl hirtelen kipukkadt s köddé vált! :(

Örökké siratlak, míg élek! Pont úgy, ahogy Te tetted azt édesanyád miatt! Ez lelki bús-bánatos örökségem!

S végezetül...egy gyönyörû dalszöveg, melyet az ért csak igazán, aki sajnálatos módon már átélte!

"Az aki voltam egy fényképrõl néz vissza rám, és nem hasonlít már, múlt és jelen. Valami elmúlt...hogy lassan felnõttem én. Mégis úgy vigyázol rám, mint amikor még: Nem tudtam milyen jó nekem, hogy itt vagy mindig így legyen! Így legyen. Mindig itt legyél. Altass el, ringass mint régen, már értem a mesét: jól csak a szíveddel látsz. De néha még a szív is téved, hát mindig itt legyél! Hiszen semmi volnék nélküled! Ezen a Földön, mindig búcsúzni kell. De soha ne félj! Minden életedben ott leszek én is! Kérlek istenem, engedd, hogy így legyen...hogy így legyen. Mindig itt legyél. Altass el, ringass mint régen, már értem a mesét: jól csak a szíveddel látsz. De néha még a szív is téved, hát mindig itt legyél! Hiszen semmi volnék nélküled. Semmi volnék...hát maradj velem!" (Mester Tamás)