Társkereső közösségi oldal
Teltlanyok.Hu Blogger
A blog jelenleg fejlesztés alatt áll,ezért nem érhetö el az összes opció.
A fejlesztéssel sietünk ahogy tudunk,addig kitartás:)
[Legújabb Blogok] [Véletlenszerü] [Összes Blog]
Boncasztalon John Carter - Agos Bejegyzése
Boncasztalon John Carter
2012-03-19 23:20:05
A nikkelbolha Marson pattog
Mérges vagyok. Azt hiszem, nehéz tiltakozni azok véleményével, akik szerint a filmben keményen benne van a bukta lehetõsége. Hollywood mára már mindent csontig lerágott, nehéz újat, akár történetekben, akár vizuális megjelenítésben kitalálni. Hiába piszkálták meg Edgar Rice Burroughs Mars történetét, én még sem a különlegességet véltem felfedezni Andrew Stanton rendezõ nagyköltségvetésû filmjében, mást. Mintha kedvenc mozijai elõtt tisztelegne, azokból koppintva gyúrt volna egy kétórás alibifilmre valót. Se nem egyedi, se nem különleges, csak John Carter. Egy év múlva ennyi marad emlékeinkben.
Tisztelgés a kedvencek elõtt, írtam imént és valóban. Perzsia hercege, Avatar, vastagon föllelhetõ Indiana Jones motívumok mellett, akkora Star Wars fíling vágott hókon, hogy ki kellett támasztanom a fejemet. Persze, a látványra amúgy nem lehet panasz. 250 milliós költségvetésbõl már illik letenni valamit az asztalra. Mégsem áll össze az egész egységes, szemkápráztató élménnyé, amihez a várt 3D hatás gyengélkedése csak rádob egy lapáttal. Most már tényleg befejezhetnék a parasztvakítást, a nézõk pofátlan kizsebelését.
A történetre egyébként sok panaszom nem lehetne, kivéve annyi, hogy a harmincadik perc táján már kevésbé tudott lekötni. John Carter hirtelen a Marson találja magát. Persze lakói nem így hívják, meg ne kérdezzétek minek, a rosseb emlékszik rá. A bolygó népeinek, történelmének összes nyavalyáját a képembe zúdítják. A sok kiejthetetlen névtõl konkrétan agyvérzés kerülgetett, emellett fárasztó módon tolják az információt, hamar elveszíthetjük a fonalat. Konfliktusok hegyén-hátán, ember legyen a talpán követõje. A fõszereplõ nikkelbolhaként pattog párat, közben megmenti a környék egyetlen valamire való nõjét. A szokásos civakodásokat követõen szerelem és gonoszok halvány ármánykodása. Mind emellett dúl a harc: a négykezû, soklábú állataikon támadó Avatar zöldségek küzdenek a két táborban háborúzó tetkósokkal, akik szintén marják egymást ezerrel, a békéhez, úgy tûnik, egy esküvõ jól jönne. John Carter pedig bekavar és a nap hõse lesz.
Történet ügyileg tehát pofás a káosz, mégis a karakterek egyenesek, mint a bot. A megszokott rinyálásomat hagyom is, úgymint a cselekmény szövésének finom árnyalatai, szerepüket fejük búbjáig átélõ színészekkel, körömrágós izgalommal és a nézõt gondolkodásba ejtõ csavarokkal. Noha a végén próbálkoznak valami hasonló esetlenséggel, legyen a jutalmuk egy gyenge vállveregetés. Egyébként miért is várhatnánk mást egy csakis a látványelemekkel operáló akció kalandtól, mint a biztosra menés taktikáját? Jól bevált sablonok, szirup és méz langyos variációja a legjobb altató. Idõnkét lagymatag csaták dörrenéseire riad az addigra békésen szunyókáló nézõ.
Mert én bizony untam. Néha kicsit, máskor jobban. A Disney hagyományaihoz híven ismét egy korhatárra hígított „bébi kalanddal” lépett elõ. Az idõnként érezhetõ gyerekes szájbarágás mellett nyilván tömeges öldöklésekre és szépen kivitelezett hattyú halálára nem számíthatunk. A férfias keménységek is inkább papírtigrisek óvodai nyávogására emlékeztetnek, az akciók amolyan tessék-lássék pofozkodások, a dumák pedig kulturáltan jól fésültek. Én nem tudom, azért egy jó anyázást szívesen elviseltem volna.
Szóval, nagykorúság helyett combosodtak a látványban. Dögöljön meg a lovam, ha képi világ nem David Lynch 1984-es Dûnéjét juttatja az ember eszébe. A John Carter és Frank Herbert remekmûvébõl készült film közötti hasonlóság ugyanakkor szembetûnõ: mindkettõ nagyléptékû, egyedi fantázia világgal bíró, amiket mozivászonra plántálni, úgy, hogy hiteles, érthetõ és szórakoztató maradjon, meglehetõsen nehéz feladat. Ebbõl a nézõpontból nézve, elhasaltak mindketten.
John Carter értékelés: Ennyit szapultam, aminek tök egyszerû oka van. Mindig beleesek az elõzetesen magasra tett mérce csapdájába. Márpedig koppanni magas lóról érdemes. Tehát ne kerülgessük a lényeget. A John Carter sajnos tök átlagos produkcióra sikeredett, amit még az egyébként bosszantóan fásult és bárgyú tekintetû színészek átlag alatti teljesítménye tovább is ront. Persze, vegyük figyelembe véve a célközönséget is, nekik biztosan az év filmje. Be-be! Én már láttam!
Értékelés: 6,5/10
2012-03-19 23:20:05
A nikkelbolha Marson pattog
Mérges vagyok. Azt hiszem, nehéz tiltakozni azok véleményével, akik szerint a filmben keményen benne van a bukta lehetõsége. Hollywood mára már mindent csontig lerágott, nehéz újat, akár történetekben, akár vizuális megjelenítésben kitalálni. Hiába piszkálták meg Edgar Rice Burroughs Mars történetét, én még sem a különlegességet véltem felfedezni Andrew Stanton rendezõ nagyköltségvetésû filmjében, mást. Mintha kedvenc mozijai elõtt tisztelegne, azokból koppintva gyúrt volna egy kétórás alibifilmre valót. Se nem egyedi, se nem különleges, csak John Carter. Egy év múlva ennyi marad emlékeinkben.
Tisztelgés a kedvencek elõtt, írtam imént és valóban. Perzsia hercege, Avatar, vastagon föllelhetõ Indiana Jones motívumok mellett, akkora Star Wars fíling vágott hókon, hogy ki kellett támasztanom a fejemet. Persze, a látványra amúgy nem lehet panasz. 250 milliós költségvetésbõl már illik letenni valamit az asztalra. Mégsem áll össze az egész egységes, szemkápráztató élménnyé, amihez a várt 3D hatás gyengélkedése csak rádob egy lapáttal. Most már tényleg befejezhetnék a parasztvakítást, a nézõk pofátlan kizsebelését.
A történetre egyébként sok panaszom nem lehetne, kivéve annyi, hogy a harmincadik perc táján már kevésbé tudott lekötni. John Carter hirtelen a Marson találja magát. Persze lakói nem így hívják, meg ne kérdezzétek minek, a rosseb emlékszik rá. A bolygó népeinek, történelmének összes nyavalyáját a képembe zúdítják. A sok kiejthetetlen névtõl konkrétan agyvérzés kerülgetett, emellett fárasztó módon tolják az információt, hamar elveszíthetjük a fonalat. Konfliktusok hegyén-hátán, ember legyen a talpán követõje. A fõszereplõ nikkelbolhaként pattog párat, közben megmenti a környék egyetlen valamire való nõjét. A szokásos civakodásokat követõen szerelem és gonoszok halvány ármánykodása. Mind emellett dúl a harc: a négykezû, soklábú állataikon támadó Avatar zöldségek küzdenek a két táborban háborúzó tetkósokkal, akik szintén marják egymást ezerrel, a békéhez, úgy tûnik, egy esküvõ jól jönne. John Carter pedig bekavar és a nap hõse lesz.
Történet ügyileg tehát pofás a káosz, mégis a karakterek egyenesek, mint a bot. A megszokott rinyálásomat hagyom is, úgymint a cselekmény szövésének finom árnyalatai, szerepüket fejük búbjáig átélõ színészekkel, körömrágós izgalommal és a nézõt gondolkodásba ejtõ csavarokkal. Noha a végén próbálkoznak valami hasonló esetlenséggel, legyen a jutalmuk egy gyenge vállveregetés. Egyébként miért is várhatnánk mást egy csakis a látványelemekkel operáló akció kalandtól, mint a biztosra menés taktikáját? Jól bevált sablonok, szirup és méz langyos variációja a legjobb altató. Idõnkét lagymatag csaták dörrenéseire riad az addigra békésen szunyókáló nézõ.
Mert én bizony untam. Néha kicsit, máskor jobban. A Disney hagyományaihoz híven ismét egy korhatárra hígított „bébi kalanddal” lépett elõ. Az idõnként érezhetõ gyerekes szájbarágás mellett nyilván tömeges öldöklésekre és szépen kivitelezett hattyú halálára nem számíthatunk. A férfias keménységek is inkább papírtigrisek óvodai nyávogására emlékeztetnek, az akciók amolyan tessék-lássék pofozkodások, a dumák pedig kulturáltan jól fésültek. Én nem tudom, azért egy jó anyázást szívesen elviseltem volna.
Szóval, nagykorúság helyett combosodtak a látványban. Dögöljön meg a lovam, ha képi világ nem David Lynch 1984-es Dûnéjét juttatja az ember eszébe. A John Carter és Frank Herbert remekmûvébõl készült film közötti hasonlóság ugyanakkor szembetûnõ: mindkettõ nagyléptékû, egyedi fantázia világgal bíró, amiket mozivászonra plántálni, úgy, hogy hiteles, érthetõ és szórakoztató maradjon, meglehetõsen nehéz feladat. Ebbõl a nézõpontból nézve, elhasaltak mindketten.
John Carter értékelés: Ennyit szapultam, aminek tök egyszerû oka van. Mindig beleesek az elõzetesen magasra tett mérce csapdájába. Márpedig koppanni magas lóról érdemes. Tehát ne kerülgessük a lényeget. A John Carter sajnos tök átlagos produkcióra sikeredett, amit még az egyébként bosszantóan fásult és bárgyú tekintetû színészek átlag alatti teljesítménye tovább is ront. Persze, vegyük figyelembe véve a célközönséget is, nekik biztosan az év filmje. Be-be! Én már láttam!
Értékelés: 6,5/10
